Amikor a tervrajz találkozik a valósággal: avagy a „majdnem jó” és a „totálisan más” esetei
Minden építkezés a legszebb szándékokkal indul: ott a tökéletesen megrajzolt tervrajz, precíz vonalakkal, pontos méretekkel, és csillogó szemű megrendelőkkel, akik már látják lelki szemeik előtt a kész házat vagy a teraszt. Aztán jön a valóság. És a valóság az, ami meglepően kreatív tud lenni, főleg, ha betonkeverőről, vízszintmérőről meg a „majd ezt még odébb tesszük” típusú mondatokról van szó.
Kezdjük az alapoknál, szó szerint. A tervrajzon az alap pontosan 30 centiméter széles és szögletes. A valóságban viszont a zsaluzás kicsit „lélekben is követi a táj domborulatait”, és mire a beton megköt, a derékszög valahogy 87 fokra sikerül. Az építész ilyenkor halk sóhajt hallat, a generálkivitelező pedig felnéz az égre: „Ez a föld ilyen, kérem.”
A „majdnem jó” esetei gyakori vendégek a burkolásnál is. A burkolólap mérete papíron 60x60 cm, a valóságban meg 59,7x 59,8. Ez önmagában nem nagy baj, csak amikor 20 négyzetméteren kell kifutni a falig, akkor a terv szerinti fugaosztás valahogy máshol ér véget, mint a papíron. És ilyenkor jön a híres mondat: „Ez optikailag jó lesz így is.”
De talán a legnagyobb humorforrás a gépészet és az elektromosság találkozása. A terven a vízcső és az elektromos vezeték szépen elkerüli egymást, akár két udvarias angol úr. A valóságban viszont a falbontásnál kiderül, hogy bizony a víz és az áram most barátkozni fog, mert „itt volt a könnyebb út”.
Az ajtók és ablakok pozíciója is klasszikus „totálisan más” eset. A tervrajzon a konyhaablak szépen középre lett rajzolva. A valóságban? Fél méterrel arrébb, mert „a kőműves így érezte jobbnak”. Az ügyfél persze kérdez, hogy miért nincs ott, ahol rajta van a rajzon. A válasz? „Ez így jobban néz ki.” (És ekkor a megrendelő életében először érzi, hogy lehetséges: talán tényleg jobban néz ki.)
Aki építkezik, annak tudnia kell: a tervrajz a cél, a valóság meg egy kicsit kalandos út a cél felé. Néha kanyarog, néha ugrik, de végül eljut oda.
És hát valljuk be, ettől lesz igazán szép ez a szakma: a „majdnem jó” és a „totálisan más” végül mindig valahogy otthonossá válik. Csak egy kicsit engedni kell a vonalzó szigorából, és elfogadni, hogy a valóság szereti a saját verzióit.